Most orditani tudnék... úgy igazán! De semmi erőm hozzá. Érdekes nap volt ez a mai... szidtak engem, anyukámat, és még szerintem jó pár felmenőmet. Én is szidtam másét. Természetesen! Volt ma parkolóból kitolatós élményem, meg matekórás is.

Szeretem, hogy mindenkinek a saját dolga a fontos. Nekem is önmagamnak kellene a legfontosabbnak lenni. De néha észre se veszem saját magam. Mindegy. Szeretnék olyat tudni, hogy egyszerre két helyen lenni és megfelelni, de mivel ilyen genetikai selejt vagyok, mint a többi, nem megy... és ezt az emberek nem tudják megérteni, pedig másnak (élő embernek legalábbis) se nagyon szokott sikerülni, azaz még nem hallotam róla.

Hazafelé szerncsére nem sok autóval/autóssal találkoztam, de minden másodaiknak el vettem volna a jogositványát, mert nem tud vezetni. Nyilván nekem sem megy tökéletesen, mert mindig mindennél van jobb, na de hogy egyessek mennyire szerencsétlenek, az néha fáj. A BMW-s természeresen megállhat a kanyarban, a főúton, és ott hagyhatja a verdát, csak mert neki az a jó. Na de ez is mindegy, csak felbosszantom magam újra és újra.

Szeretem a tökéletes magyar utakat is, a hatalmas kátyúkat, a szélvédőnek csapódó asztfaltdarabot, ami kifagyott a tökéletes magyar útból, a lyukat, amit az aszfaltdarab okozott... azaz mind a kettőt, mert kettőt is sikerült ma összeszedtem. Szeretem a kamionosoakat is, feltétel nélkül. Azt is nagyon, hogy mindig én tudok meg minden (számomra) fontos dolgot utoljára. Szeretem, ha keresztül néznek rajtam, ha hülyének néznek, ha úgy gondolják, hogy én tényleg másokért élek...

Összességében, ez egy csodálatos nap. Köszönöm a résztvevőknek!