Nem szeretem a szeptembert. Nyilván az októbert sem, de erre majd október végén fogok rájönni. Hullanak a fákról a levelek, jobb esetben jönnek a közmunkások és összseprik. Hideg van. De nem az az igazi csontig hatoló hideg, mint régen volt télen. Most olyan hideg van,a miről nem tudom eleinte eldönteni, hogy hideg. Gusztustalan, mert csak akkor válik egyértelművé, hamár folyik az orrom, mert megfáztam! A tél legalább egyenes. Akkor hideg van és ezt mindenki tudja, mert a tél ilyen. Persze most nem vettem bele a globális felmelegedést, mert az plusz pár sor lenne. Az elején még meg volt a közepe, a lényeg, de most bele merültem az őszbe és az esőkbe. Fel kellett volna írnom. Körbejárom a szobát, ezt a hatalmasat, hátha. De nem... Csak hideg van. Semmi mást nem érzek. De kezdem megszokni ahogy rohangál a hátamon, ahogy libabőrös lesz tőle a kezem. Lehetne melegebb is, de nem akarom! Furcsa választás. Mért akarom én ezt? Kellemetlen, de még is jó. Beteges. Nem rég belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy torzít. Nem azért, mert csúnyábbnak látom magam, mint amilyen vagyok, ez tényleg torzít. Persze nem azt látom benne, amilyen tényleg vagyok. Azt látom, amilyen nem szeretnék lenni. Sápadt arc, karikás szemek, a régi mosoly sehol. Szánalmas. Soha többé nem akarom így látni magam. Pedig nem is történt semmi. Nagyon régóta nem történt semmi. Valaminek pedig kellett volna, de nyilván nem vettem észre, vagy csak nem akartam észre venni. Elsuhantam a részletek felett... Azt mondták, hogy a részletek fontosak, de sosem figyel rájuk senki. Nincsenek összefüggések. Pedig annyira kellene... valami ami összeköti a sok kis jelentéktelen dolgot. Már csak egyvalami hiányzik, a megoldás a feladathoz.