Fú, ez jó. Én lettem az egyetlen látogatóm (az oldal látogatási statisztikák alapján). Megnyugtat, mert leglább van valaki, akit érdekel. Nem akarom megmagyarázni (magamnak meg főképp nem), hogy ez mért jó. Persze más már nem jó. Ma volt időm, és nem feltétlenül hasznosan töltöttem el. Sorozatot néztem (Gossip Girl), érdekes és tanulságos. Rá kellett jönnöm (újra), hogy az amerikaiak nagyon nagy része hülye. Mégis lekötött. Vagy csak nem volt jobb dolgom?? OK. Nem volt rossz, de bár mással is tölthettem volna az időmet. Szóval volt időm. Gondolkozni. Amit persze nem kellett volna, mert ez az esetek nagy részében nem sül el igazán jól. Most sem. Mert itt vagyok, és írok. Hirtelen megrohamozak a gondolatok, amiket megosztanék (magammal? vagy) másokkal. Érdekes dolgokra jöttem rá, persze aztán rögtön rájöttem arra is, hogy valószínüleg nem én vagyok az eléső, aki ezekre a "nagy" dolgokra rájött. Kiábrándultam. Magamban, az emberekben. Mért élvezzük a megaláztatást? Érdekünk a szenvedés? (Ennek most semmi köze az én történetemhez...) Szóval mégis mi a fene az a szerelem?? És hogy jön ahoz, hogy tönkretegyen (normális) embereket? Nem azt mondom, hogy nem tudom, hogy milyen. Mert tudom, és eléggé sikerült is tönkretennie. Azt nem tudom, hogy mért van, hogy mért kell lennie, vagy éppen mért nincs, ha az embernek szüksége van rá. Nekem okok és érvek kellenek. Mért vált ki szélsőségeket? Boldogságot, vagy szenvedést okoz. Semmi köztes állapot. Pedig lehetne, mert kikészíti az embereket. A boldogság képlete nagyon egyszerű: én is szeretlek, te is szeretsz. De annyi féleképpen tud megkínozni. A szenvedés mindig változatos és váratlan. Amikor azt hiszed, hogy nincs ennél lejjebb, bebizonyítja, hogy távolról sincs igazad. Mert mindig van lejjebb. A legyegyszerűbb az, amikor nem szeret. Aztán van olyan is, amikor nem tudod, hogy szeret-e. A lehetőség megvan, de Te nem tudod, és csak vársz a jelre. Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság. A kedvencem az, amikor nincs kit szeretni (magadon kívül, persze ilyenkor az önbizalom is csúnyán sérül, de ez egy másik történet), szeretnéd, de nem lehet, és nem azért mert Ő nem szeret, és azért sem, mert nem tudod, hogy szeret-e. (Hopp, ez már az én törénetem.) Nem tudod, hogy hol keresd, azért, hogy megtaláld. Ha nem keresed, akkor sem jön. (Erről is van egy történetem, egyszer talán azt is leírom, röviden: jött, látott, felkavart, tovább ment.)Vagy csak ilyen egyszer van? Mint a méhecske, ami csak egyszer tud csípni, mert a csípésbe belehal. Ha megvolt, akkor jön a "szép volt, jó volt, ennyi"? Ide akár jöhetne is a NAGY kérdés, hogy: Van-e élet a halál után? Még nincs. Vagy csak várni kell? Türelmetlenek vagyunk. Te is, én is! Mindent most akarunk, azonnal. Ha tehetnénk, egy perc alatt átélnénk az egész életünket, mert kiváncsiak vagyunk arra, hogy mi jut nekünk és hogy meddig jutunk. Kell, akarjuk! De mért? Megint nincsenek okok és érvek. Szeretek mindent megmagyarázni, és szeretem, ha megmagyaráznak olyan dolgokat, amiket nem értek. Ez is olyan. Erre nincs ember... Írnék a kezdeti történetről, de nem akarok se neveket, se mondatokat belevenni, mert nem akarok vele megbántani senkit (bár az illető tudja a véleményem a szituációról), a mondatok nélkül pedig nem lenne értelme. Talán írok róla kisregényt. Talán nem. Utóbbi valószínűbb. Ez csak arra jó, hogy felszabadít. Egész nap valakivel beszélni akartam, valakivel, aki megért. A sors iróniája, hogy a megértő emberemet nagyon nehéz elérni, és vannak dolgok, amiket neki sem mondhatok el. Igen, kerestek mások is. Én még is valamiért elzárkóztam ezektől az emberektől. Nem tudom, hogy hiba volt-e. Lehet, hogy ennek így kellett lennie. Lehet, hogy nekem most nagy piros szemek és migrén kellett estére (jelentem, mindkettő megvan). Ez most így túl sok volt, és elég tömény. Még nekem is. Remélem így már el fogok tudni aludni...