Felrúgtam a teám... Dehát kellett nekem a földre tenni a bögrét?! Az asztal viszont messze van. Igy jár, aki lusta. Feltakaritom, főzök újat. Ma hazafelé volt időm és energiám gondolkozni. Eddig nagyon időm se volt, meg energiám se. Szóval gondolatok... válságról, háborúról, az ózonlyukról. Sajnos ennél sokkal önzőbb vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy a helyzetet, amibe kerültem, én magam okoztam. Nekem eddig ez annyira nem volt természetes, de átláttam végre az erdőn, és ott volt a fa. Vagy a fa mögött volt az erdő? A fene se tudja már. Ügyesen megkötöttem a saját kezem, aztán csak álltam és nem értettem, hogy mi van! És mivel nem vagyok szabadulóművész, igy most kinlódok a csomóimmal, amiket a zsinórra kötöttem. Mert nem ám egy szép masnit sikerült összehoznom, amit egy szál meghúzásával ki lehet kötni. A saját korlátaim tesznek tönkre. "Ne engedj túl közel magadhoz senkit, mert csak megbánt, mint a többi." - mondták a hangok, meg olyat is, hogy "Áhh, nála ne is próbálkozz, te nem vagy elég jó neki." Az elsőt lehet kezelni, azért lehet utálni egy embert, mert átvágott vagy éppen elárult. De azért nem lehet, mert pusztán más az izlése vagy csak szimplán nem kedvel? Persze nyilván nem ismer, de ez most itt nem lényeges, mert nem kedvel mindenki, aki ismer (minimálisan), néha éppen ellenkezőleg, aki ismer, leginkább nem kedvel. Aki viszont jól ismer, mert van 1-2 ember, akinek hagytam... ők szerencsésnek tartják magukat emiatt (meg  is lehet őket kérdezni:) Hozzá teszem, hogy velük nekem is szerencsém van! Közben felrugtam az üres bögrémet is. Úgy érzem, hogy ideje aludni.